Miért nem olvasok többet (mindennap) híreket?
A tájékozottság illúziója, és az ár, amit fizetünk érte
Eddigi életem jelentős részét azzal töltöttem, hogy napi szinten szembesítettem magam a hírekkel. Ami másoknak az instapörgetés, az nekem évekig a híroldalpörgetés volt.
Állítom, hogy szinte a véremben van ez a típusú önnyomasztás, mert a gyerekkorom egyik állandó szereplője 9 éves koromtól kezdve az esti Híradó volt, amit szinte minden egyes nap meg kellett nézni. Az ebédlőasztal is úgy volt beállítva a nappaliba, hogy mindenki kényelmesen rálásson a tévé képernyőjére, így vacsora közben nézhettük végig a beszámolót politikusokról, közügyekről, természeti katasztrófákról és gyilkosságokról. Amikor pedig a 6 órás Híradó véget ért, átkapcsoltunk arra az adóra, ahol éppen egy másik kezdődött, és ez így ment egészen este 9 óráig. Ennek a meghitt esti rutinnak köszönhetően a mai napig megéhezek, ha meghallom valamelyik híradás szignálját.
Ez a kontextus nélküli híradóbámulás elég sajátos képet alakított ki bennem gyerekként a világról. Szomorú, reménytelen és igazságtalanságokkal teli hellyé változtatta, amire a körülöttem élő felnőttek szörnyülködése, és a hírekre adott érzelmi reakcióik még inkább ráerősítettek. Az éneklő papagájokról és az újszülött kisállatokról szóló pár perces kis színesek a program végén sajnos nem tudták ellensúlyozni a lelkemben a világ borzalmait.
Amikor elég idős lettem hozzá, hogy megkérdezzem, miért van szükség arra, hogy vacsora közben azt hallgassuk, kit koncolt fel a szomszédja, a válasz az volt, hogy tájékozottnak kell maradni, mert ha tájékozott vagy, fel tudsz készülni a várható veszélyekre. Veszélyekből pedig ezek szerint volt bőven. Ráadásul, ahogy kinyílt a világ, már nem csak a helyi problémákról, de világszintű konfliktusokról is folyamatosan lehetett a közvetítést követni, így a szorongás is hatványozódott.
Miután elköltöztem otthonról, az esti tévénézést - amire a barátommal spórolási okokból nem fizettünk elő - felváltotta az internetes híroldalak böngészése. Ez sokkal rosszabb volt, mint a híradó bámulása, mert a nap bármelyik pillanatában rá lehetett nézni, és párhuzamosan több felületet is lehetett csekkolni, hátha történik valami, amiről tudnom kell. Mi több, egy kattintással megosztható volt, hogy éppen milyen borzalom történik a világ másik oldalán, így szinte biztosan értesültem valakitől a legnagyobb tragédiákról, még akkor is, ha abban a pillanatban nem néztem a böngészőben egyik híroldalt sem.
Aztán megérkeztek az okostelefonok, a korlátlan internet, és azon kaptam magam, hogy ébredés után pár perccel már a híreket böngészem, és a világ zajával a fejemben alszom el este.
Egyetemistaként már volt némi fogalmam arról, ami a magyar sajtóban zajlik, bölcsészként tanultam a független újságírás fontosságáról, és azt is éreztem, amikor hazalátogattam, hogy az esti híradók merőben másmilyenek, mint gyerekkoromban voltak. A borzasztó történések taglalása persze nem változott, de a stílus és a nézőpont igen. A tájékoztatást felváltotta a riogatás, a tudósítások egyre sarkítottabbá váltak, és egy-egy riportot végignézve nem csak a szokásos reménytelenséget, hanem színtiszta félelmet éreztem. Már nem csak arról volt benne szó, hogy a világ úgy mindenestül egy szörnyűségekkel teli hely, hanem arról is, hogy Magyarországot minden oldalról halálos veszély fenyegetni. Ezzel egyidőben egyre nehezebbé vált a párbeszéd is adott politikai kérdésekről, és sokszor fulladtak a családi látogatások evőeszköz-lecsapkodós veszekedésekbe.
A 2020-as világjárvány kitöréséig tehát nagyjából 19 éve néztem folyamatosan, ahogy a világ minden egyes nappal rosszabb hely lesz, de a hírekkel kapcsolatos megszállottságom az első országos karantén alatt tetőzött.
Napi szinten több százszor frissítettem a még olvasásra érdemesnek tartott híroldalakat, és rettegve figyeltem a járvánnyal kapcsolatos adatokat. Úgy éreztem, hogy végre beigazolódik, amire gyerekkorom óta készítenek, hogy a tájékozottság hatalom, és segíthet a szörnyű dolgok elkerülésében. A gond az, hogy ez végül nem bizonyult igaznak.
Teljesen mindegy volt ugyanis, hogy naponta hányszor látom az igazolt betegek számát, befolyásolni a járvány alakulását vagy az ezzel kapcsolatos intézkedéseket (a meghatározott szabályok betartásán kívül) pusztán tájékozódással nem tudtam, de az egyébként is nehezen egyben tartott mentális egészségemet legalább rendszeresen a padlóra küldtem vele. Amikor realizáltam, hogy a gyerekkoromban igazságként elfogadott érvelés valójában nem fog semmitől megmenteni, akkor gondolkoztam el először komolyan azon, hogy miért éri meg magammal napi szinten ezt csinálni.
Ideje volt feltenni magamnak a kérdést: mit jelent a tájékozottság valójában?
Tényleg attól leszek tájékozott, hogy naponta többször olvasok - sok esetben dramatizált elbeszéléseket - ugyanazokról a történésekről?
Mihez járul hozzá, ha minden egyes részletet megtudok egy katasztrófával kapcsolatban?
Segít az bárkin, ha összeomlok a hírek súlya alatt?
Kinek a szemüvegén keresztül tekintek a körülöttem történő dolgokra?
Tényleg annyira szörnyű hely a világ, mint amilyennek az elmúlt 20 évben láttam?
Az utolsó kérdés automatikus szégyent váltott ki belőlem, hiszen hogy ne lenne szörnyű? Itt van rá a bizonyíték: csak 2020 óta kitört egy világjárvány, megszámlálhatatlan természeti katasztrófa jelzi a globális felmelegedés létezését, mintha még sosem lettünk volna ilyen megosztottak, rengeteg a megoldatlan társadalmi probléma, kitört egy háború, aminek beláthatatlanok a következményei, és rengeteg ember szenved ebben a pillanatban is, akin nem tudunk segíteni.
Milyen alapon gondolom én azt, hogy jogom van kivonni magam ebből? Hiszen sokakhoz képest szerencsés vagyok, hogy csak olvasok róla, és nem kell átélnem.
Persze, ez is vitatható, mert rengeteg döntés született az elmúlt években, ami vállalkozóként és nőként is érintett, de a hírek olvasása abban az időszakban csak azt az érzést mélyítette bennem, hogy tehetetlen áldozat vagyok. Motivációt nem adott a változtatásra, mert, ha mindennap azzal az üzenettel szembesülsz, hogy mindig minden szar és szar is marad, abban csak eltompulni lehet.
Ez pedig nem csak abból a szempontból gond, hogy milyen hatással van a mentális egészségünkre és a világlátásunkra, hanem abból a szempontból is, hogy a hírekre való folyamatos, pánikszerű reagálással valójában nem teszünk semmit a megoldásért. Sőt, könnyű azzal “letudni” a tennivalókat, hogy ha tudok róla, akkor az olyan, mintha tettem is volna azért, hogy megváltozzon. Mintha a tájékozottság önmagában elég lenne ahhoz, hogy változást idézzen elő. Márpedig szerintem ez nem igaz.
A változáshoz cselekvés kell, a cselekvéshez pedig az, hogy elhiggyük, hogy lehet másképp, lehet jobban, lehet javítani és van jövő. Nem akármilyen, hanem szép jövő. Ez a pozitív jövőkép az, amitől eddigi majdnem teljes felnőtt életem során megfosztottam magam a hírfüggőséggel.
Nagyjából 4 hónapja tettem le az obszesszív hírfogyasztási szokásokat, manapság heti 2-3 alkalommal átfutom, hogy történt-e valami fontos, és érzem, ahogy a köd felszáll az agyamról, mivel nem terhelem napi szinten a borzalmakkal. Ami talán ennél is fontosabb: nem hírolvasással kezdem és zárom a napot. Szigorúan szűröm, hogy honnan tájékozódom (mert talán ez most a tájékozódás, nem az, amit eddig csináltam), és mindig gyanakvással közelítek azokhoz az anyagokhoz, amik szélsőséges indulatokat (!) próbálnak az olvasóból kiváltani.
Sokkal megfontoltabban, tudatosabban tudok dönteni, ha érdekel egy témáról vagy eseményről közzétett riport, nehezebb berántani a negatív-spirálba, és talán a legnagyobb változás, hogy elkezdtem látni magam körül a jót. Tudatosan követek pozitív híreket is (az egyik kedvencem a pozitív klímahírek), mert a világban igenis van rengeteg pozitív történés, nem csak borzalmasak. Többek között valószínűleg ennek is köszönhető, hogy évek óta először, mintha rendesen kapnék levegőt, amit ebben az országban sokáig úgy éreztem, hogy nem lehet venni.
Ez azt jelenti, hogy a toxikus pozitivitás felhőin lebegek? Épp ellenkezőleg. Lett erőm arra, hogy végiggondoljam, hogyan és mivel tudok leginkább segíteni azokban az ügyekben, amiket fontosnak tartok. A felszabadult energiámat és mentális kapacitásomat, ami nincs totálisan leterhelve az általam megváltoztathatatlan és kontrollálhatatlan események követése miatt, most olyan irányokba tudom fordítani, amire lehet közvetlen ráhatásom. Például ez a Substack is emiatt tudott létrejönni.
Tegyük egyértelművé: tisztában vagyok vele, hogy az én hírfogyasztásom sosem volt az egészséges kategóriába sorolható. Ezzel együtt, ha valakinek nincsen ehhez köthető gyerekkori traumája, akkor is könnyen belesodródhat abba, hogy azt gondolja, nincsen más választása, mint napi szinten nyomasztania magát a hírekkel. Pedig óriási erő rejlik abban, ha nem vagyunk hajlandóak egy sötét és barátságtalan szemüvegen keresztül szemlélni a világot.